Ma már nem úgy kell kezdeni egy ilyen témakörben az írást, hogy „már lehetséges a 3D-s nyomtatás”, hanem talán úgy, hogy „még lehetséges a hagyományos”…
Ha így haladunk a továbbiakban, valószínűleg olyan fejlettségi szintet érhetünk el a nyomtatási eljárások tudományterületén, melyről az első tintasugaras gép megtervezésekor még a legelvetemültebb Star Trek rajongó tervezőmérnökök sem mertek volna álmodozni.
Eredetileg 1955-ben két amerikai doktorandusz hallgató készítette el az első 3D-s nyomtatót, s bár az a megoldás csupán egy kísérlet volt, melynek során két tintasugaras eszközt alakítottak át úgy, hogy azok lapokat olvasszanak össze nyomtatás helyett, mégiscsak az első gyakorlati törekvésnek kell neveznünk.
A mai modellek azért másképpen működnek, bár alapvetően nem térnek el gondolatban Bredt és Anderson korai kísérletétől.
Az első fázis a digitális modellezés, melynek során egy program segítségével elkészül az adott, nyomtatandó tárgy modellje, bár egyelőre a virtuális térben. Ez történhet programozással, vagy speciálisan, egy 3D-s szkenner letapogató képességének alkalmazásával. Ez utóbbi módszer követlen mintaként használ fel egy olyan tárgyat, melyet lemásolva szeretnénk nyomtatni a későbbiekben.
A nyomtatás során a nyomtató beolvassa az előre beállított, vagy létrehozott adatokat, s azok alapján elkezdi felépíteni a térbeli nyomtatványt folyadékból és por állagú anyagokból, vagy lemezekből (ez eljárásfüggő).
Az így keletkező nyomtatvány átlagos rétegvastagsága 0,1 mm, de ennél léteznek erősebb anyagokat előállítani képes nyomtatók is.
A felbontás kérdése persze itt is ugyanúgy jelentős, mint a síkbeli nyomtatás esetén. Ha igazán jó minőségben akarunk nyomtatni, akkor ráhagyással kell számolni, s a felesleget a folyamat befejezését követően egész egyszerűen csak el kell távolítani.
A 3D-s nyomtatás tehát végeredményben egyenes folytatása a síkbeli változatnak, azonban ehhez többféle technológia ötvözésére van szükség. Ennek tökéletesítése napjainkban is folyik.